2011. október 13., csütörtök

2011. október 11., kedd

Kavicsos úton indulok el. Kihűlt lábnyomom zamatos sercegését hallgatom, miközben az arcátlan kövek talpamat bökdösik hegyes kis orrukkal. Nem figyelek rájuk...azért tolongnak, hangoskodnak oda lent. Az út két oldalán házak ülnek unottan. Álmos szemekkel bámulják a mögöttem felszálló port. Némelyiknek nyitott szemén felhők mennek. Ilyenkor boldogak, hogy megmutathatják önmagukat az Égnek. Az se számít, ha cserép frizurájukat megcibálta az idő, van aki büszke álmodozóként feszül az alvó társai között. Ő, ott legbelül még mindig él.
A kavicsos út kivisz a térből, ösvény lesz belőle s már nem hallom lábam zaját. A Tér felszabadul, emlék /érzéki síkra vált, az ösvény kígyóként tekeredik körém. De haladok előre, katicabogarakat keresek ilyenkor, hogy megszámolhassam minden kis fekete pöttyüket cifra kabátjukon. Majd szénaboglyák mögé bújok, s almát szedek a tiltott fa alól, mert ezrével hever ott az égi gyümölcs. Üres még/már a Nagy Kert, csend és magány van. Az öregúr a tornácon ül, hosszú fehér szakálla köddé mosódik a messzeségben. A fűbe heveredek és ilyenkor a felhők a szememben csodálják magukat. Én visszanézek beléjük, mire ők szégyenlősen szertefoszlanak. Ott maradok e tökéletes csendben, mozdulatlan és csak szívem dobogását hallom, vérem áramlását, mint ahogy sejtjeimbe lökődve, melegen szertefolyik, hogy fájdalmasan belém hasítva lelket fújjon az anyagba. Aztán arra leszek figyelmes, hogy a fák meg a Kert is egy ismerős dalt dudorász, az élet lüktetését.
Kavicsos úton haladok s az undok kövek a talpamat szúrják.

2011. október 5., szerda








„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.”



Hermann Hesse